Mielőtt folytatnád, kedves Olvasó, valamire figyelmeztetnem kell téged: a Rómába tartó zarándokút, amit itt elmesélek, teljes katasztrófa volt. Ha azt reméled, hogy itt a fizikum bravúrjairól olvashatsz, vagy hogy egy olyan történetet ismerhetsz meg, amelyben az akaraterő által legyőzzük önmagunkat és a nehézségeket, akkor a csalódások elkerülése érdekében jobb, ha be is csukod a könyvet. Ahogy Arisztotelész bölcsen mondta: „Áldott az, kinek dolga a saját eredményei feletti elmélkedés, mert sok szabadideje lesz”. (Arisztotelésznek tulajdonítom, mert nagyon okos ember volt, és sok mindent mondott.)

A szomorú valóság az, hogy utunk során terveink és céljaink közül nem sokat sikerült a két társammal megvalósítanunk. Tulajdonképpen a zarándoklatok egyes számú szabályának megsértésével indultunk el, és ezen első kihágásunk teljes utazásunknak megadta az alaphangot. Egy zarándoktragédia, én mondom.

A zarándoklatok egyes számú szabálya egész egyszerűen az, hogy az útnak a házunk ajtajánál kell kezdődnie, különben aligha lehet zarándoklatról beszélni. Amikor egy pellegrin a középkorban elhatározta, hogy végigjárja a Szent Jakab-utat (vagy gyóntatója nyájasan megkérte erre a cselekedetre annak érdekében, hogy megtisztuljon bűneitől), akkor nem kocsikázott el a spanyol határig, hogy onnan kezdjen el sétálni. Nem... Felvette a lábbelijét, fogta az útravalóját és a sétabotját, a legközelebbi hozzátartozói sírása közepette elbúcsúzott a családtól, és nekilátott a gyaloglásnak. Az cél eléréséig a séta hónapokig tartott (persze a banditák, a vadállatok, a hideg, az éhezés és a járványok jelentősen lerövidíthették a zarándoklatot).

Nekünk azonban nem volt három hónapunk erre – tudniillik ennyi időbe telt volna saruban eljutnunk a házunktól Rómáig az országúton. Szóval úgy döntöttünk, hogy a lehető legközelebbről vágunk neki. Mivel Spanyolországból elindulva képtelenek vagyunk ezt végiggyalogolni, egy olyan helyre repültünk, ami hajdanán spanyol fennhatóság alatt állt, hogy onnan startoljunk. Nevezetesen Nápolyig tartott a repülőút. Merthogy Nápoly és Szicília felett egykor spanyolok uralkodtak – még ha valótlanságnak is tűnik. A II. Fülöp király pénzein olvasható „Hispaniarum Rex” egy rövid utalás volt arra, hogy ő volt a királya Nápolynak, Szicíliának és még sok más helynek is. Nápoly gyönyörű városa a spanyol (vagy aragóniai) korona ékköve volt két és fél évszázadig – nem sokkal rövidebb ideig, mint például Argentína. Erről nem tud szinte senki (még a spanyolok közt se, ami az ország oktatási rendszerének sajnálatos állapotát tükrözi).

Mielőtt tovább haladnál a könyvben, kedves olvasó, figyelmeztetnem kell téged, hogy a római zarándoklat, melyről éppen szólni kívánok, teljes katasztrófa volt. Ha ebben a könyvben küzdelemről, nagy tettekről, akaraterőről, önmagunk legyőzéséről szeretnél olvasni, jobb is, ha abbahagyod az olvasást, nehogy csalódj. Ahogy Arisztotelész bölcsen mondta (ő adja szájamba a szavakat, hiszen tudós ember volt és sok mindenről beszélt): „Boldog az, aki az idejét azzal tölti, hogy azon elmélkedjen, amit ő vitt véghez, mert az ilyen embernek sok ideje van.”

A szomorú valóság az, hogy sem olyan terv, sem olyan cél nem volt utunk során, melyet én és társaim ne rúgtunk volna fel. Ha már itt tartunk, minden zarándoklat legelső szabályát rögtön meg is szegtük és ez a szabályszegés meg is adta további utazásunk alaphangját. Mit mondjak, katasztrofális egy zarándoklat volt.

A zarándoklatok legelső szabálya pedig úgy szól, egész egyszerűen, hogy a házad kapujában kezdődjön el az utad. Más esetben nem is lehet zarándoklatról beszélni. Amikor egy középkori zarándok eldöntötte, hogy Santiagóba indul (vagy kedvesen erre kérte gyóntatója, hogy megtisztítsa bűneitől), nem vitette magát hintóval Roncesvalles-ig, hogy ott kezdje meg zarándokútját. Nem bizony. Felöltötte lábbelijét, fogta vándorbotját és átalvetőjét, sűrű könnyek között elbúcsúzott családjától és közeli rokonaitól, és nekiindult útjának, amely hónapokig tartott, míg elérte úti célját (feltéve persze, hogy az útonállók, a vadállatok, a hideg, az éhség vagy a pestis gyorsan és kíméletlenül véget nem vetettek a zarándoklatnak).

Nekünk viszont nem volt három hónapunk, hogy a házunktól Rómáig a teljes utat gyalogszerrel bandukolva tegyük meg. Így tehát elhatároztuk, hogy a leginkább hasonló módon fogjuk megtenni. Mivel nem gyalogolhattunk egészen Spanyolországból, ezért repülővel mentünk spanyol területre, legalábbis ami régen az volt, hogy ott kezdjük el utunkat. Más szóval Nápolyba utaztunk. Bár hihetetlennek tűnik, Nápoly és Szicília egykoron Spanyolországé voltak. II. Fülöp pénzérméin az állt: „Hispaniarum Rex”, ez pedig nem egyéb, mint annak a rövidítése, hogy Nápoly, Szicília és még sok más hely királya. Nápoly gyönyörű városa két és fél évszázadon keresztül volt a spanyol (vagy aragón) korona ékköve, kicsivel kevesebb ideig, mint például Argentína. Az csak az oktatási rendszerünk siralmas állapotát mutatja, hogy szinte senki sem tud erről.