ProZ.com translation contests »
11th ProZ.com translation contest: "Contemporary society" » Spanish to Hungarian » Entry by Bernadett Kalocsa


Source text in Spanish

Translation by Bernadett Kalocsa (#14293)

Mil veces lo he pensado y algunas veces lo he dicho ya: no hay que temer la uniformidad y la monotonía. La pasmosa facilidad de comunicaciones, los ferrocarriles, el telégrafo y el teléfono, que llevan a escape mercancías y personas de un extremo a otro de la tierra, y que transmiten y comunican el pensamiento y la palabra con la rapidez del rayo, no logran aún, ni lograrán nunca, identificarnos, desteñirnos, digámoslo así, y hacer que perdamos el sello característico de casta, lengua, nación y tribu que cada cual tiene. Se diría que para precavernos contra el roce, que pudiera limar y pulir las diferencias, nos armamos instintivamente de una virtud conservadora de lo castizo que persiste en el fondo, aunque superficialmente desaparezca.

Lo que llaman ahora high-life, o dígase aquella parte de la sociedad más rica, elegante y empingorotada, nos parece que debe ser cosmopolita, y sin embargo no lo es. Hombres y mujeres hablan en francés tan bien y a veces mejor que en español. Algunos chapurrean además la lengua inglesa y hasta la alemana. Cuando leen algo leen libros extranjeros porque de los indígenas se aburren, sin que nos empeñemos en dilucidar aquí si con razón o sin ella. Los caballeros, como no carezcan de metales preciosos o de los signos que los representan, se hacen traer de Londres trajes, caballos y coches, y las señoras se hacen traer de París vestidos y tocados. La cocina francesa hace que la española se olvide o se pervierta. Y por último, la costumbre del veraneo rara vez lleva a sus castillos y quintas a nuestros elegantes de ambos sexos, sino se los lleva a Francia, a Suiza, a Inglaterra, o a más hiperbóreas regiones. Cuando la guita es corta y no puede esparciarse el cimbel, debe volar por lo menos hasta Biarritz.

Pues bien: con todo eso, y a pesar de todo eso, nuestra high-life sigue siendo tan española como en lo antiguo, y no necesita el autor de comedias y de novelas, a fin de conservar el color local y nacional de sus personajes, buscarlos bajo las ínfimas capas sociales, o ir por ellos a las Batuecas o a los más esquivos, alpestres y recónditos lugares.
Már sokszor végiggondoltam és párszor ki is mondtam: az egyformaságtól és egyhangúságtól nem kell félni. Az elképesztően könnyű kommunikáció, a vasutak, a távíró, a telefon, melyek a világ egyik feléből a másikba repítenek árukat és embereket, melyek villámsebesen továbbítják és közlik a szavakat és gondolatokat, még nincsenek azon a szinten, és nem is lesznek soha, hogy azonossá tegyenek, úgymond kifakítsanak minket, és lehetővé tegyék, hogy elveszítsük kasztunk, nyelvünk, nemzetünk vagy törzsünk sajátos jegyeit. Mondhatnánk úgyis, hogy annak érdekében, hogy elkerüljük a súrlódást, mely elsimítja és letisztítja a különbségeket, ösztönösen felfegyverezzük magunkat egy sajátosan konzervatív helyi erénnyel, mely mégha a felszínen nem is jelenik meg, ott lakozik lényünk legmélyén.

Amit most úgy hívnak, hogy high-life, vagyis a társadalom leggazdagabb, legelegánsabb és legfelkapaszkodottabb rétege, számunkra úgy tűnik, hogy kozmopolita kell, hogy legyen, és valójában mégsem az. Férfiak és nők, kik ugyanolyan jól vagy sokszor még jobban beszélik a franciát, mint a spanyolt. Néhányan még az angolt, sőt, még a németet is törik. Amikor olvasnak valamit, akkor külföldi könyveket olvasnak, mert a hazaiak untatják őket, anélkül, hogy most ragaszkodnánk annak magyarázatához, hogy okkal-e vagy sem. Az urak, mivel nemesfémekben vagy abban, amit ez jelképez, nem szenvednek hiányt, Londonból hozatnak öltönyt, lovakat, autókat, a hölgyek pedig Párizsból rendelnek ruhákat és kalapokat. A francia konyha feledésbe meríti, vagy megrontja a spanyolt. És legvégül a nyaralás szokása ritkán viszi elegáns hölgyeinket és urainkat saját palotáikba és nyaralóikba, sokkal inkább mennek Franciaországba, Svájcba, Angliába vagy még északibb vidékekre. Még amikor szorít a nadrágszíj, és nem lehet a rongyot rázni, akkor is legalább Biarritz-ig kell repülni.

Tehát akkor: mindezzel és mindezek ellenére, ez a high-life továbbra is ugyanolyan spanyol, mint régen, és a komédia- és regényírónak nem kell a legalsóbb társadalmi rétegekben keresgélnie vagy Batuecas-ba(*) vagy a legelvetemültebb, legzordonabb, legeldugottabb helyekre mennie ahhoz, ha meg szeretné őrizni szereplői helyi és nemzeti színét.

(*) Batuecas: völgy neve Spanyolországban, Salamanca közelében (ford. megj.)


Discuss this entry