Au jour fixé, l'appartement du comte Ulric de Rouvres était préparé. Ulric y donna rendez-vous pour le soir même à trois des plus célèbres médecins de Paris. Puis il courut chercher Rosette.
Elle venait de mourir depuis une heure. Ulric revint à son nouveau logement, où il trouva son ancien ami Tristan, qu'il avait fait appeler, et qui l'attendait avec les trois médecins.
—Vous pouvez vous retirer, messieurs, dit Ulric à ceux-ci. La personne pour laquelle je désirais vous consulter n'existe plus.
Tristan, resté seul avec le comte Ulric, n'essaya pas de calmer sa douleur, mais il s'y associa fraternellement. Ce fut lui qui dirigea les splendides obsèques qu'on fit à Rosette, au grand étonnement de tout l'hôpital. Il racheta les objets que la jeune fille avait emportés avec elle, et qui, après sa mort, étaient devenus la propriété de l'administration. Parmi ces objets se trouvait la petite robe bleue, la seule qui restât à la pauvre défunte. Par ses soins aussi, l'ancien mobilier d'Ulric, quand il demeurait avec Rosette, fut transporté dans une pièce de son nouvel appartement.
Ce fut peu de jours après qu'Ulric, décidé à mourir, partait pour l'Angleterre.
Tels étaient les antécédents de ce personnage au moment où il entrait dans les salons du café de Foy.
L'arrivée d'Ulric causa un grand mouvement dans l'assemblée. Les hommes se levèrent et lui adressèrent le salut courtois des gens du monde. Quant aux femmes, elles tinrent effrontément pendant cinq minutes le comte de Rouvres presque embarrassé sous la batterie de leurs regards, curieux jusqu'à l'indiscrétion.
—Allons, mon cher trépassé, dit Tristan en faisant asseoir Ulric à la place qui lui avait été réservée auprès de Fanny, signalez par un toast votre rentrée dans le monde des vivants. Madame, ajouta Tristan en désignant Fanny, immobile sous son masque, madame vous fera raison. Et vous, dit-il tout bas à l'oreille de la jeune femme, n'oubliez pas ce que je vous ai recommandé.
Ulric prit un grand verre rempli jusqu'au bord et s'écria:
—Je bois....
—N'oubliez pas que les toasts politiques sont interdits, lui cria Tristan.
—Je bois à la Mort, dit Ulric en portant le verre à ses lèvres, après avoir salué sa voisine masquée.
—Et moi, répondit Fanny en buvant à son tour... je bois à la jeunesse, à l'amour. Et comme un éclair qui déchire un nuage, un sourire de flamme s'alluma sous son masque de velours. | A megegyezett napon Ulric de Rouvres gróf lakosztálya készen állt. Ulric még aznap estére odahívatta Párizs három leghíresebb orvosát. Ezután szaladt Rosette-hez. A lány egy órával azelőtt halt meg. Ulric visszament az új lakásba, ahol régi barátja, Tristan várta, akiért ő maga küldetett, a három orvos társaságában. - Visszavonulhatnak, uraim, szólt Ulric az orvosoknak. A személy, aki miatt a tanácsukat szerettem volna kérni, nincs többé. Tristan, amint egyedül maradt Ulric gróffal, nem próbálta tompítani fájdalmát, inkább testvéreként ölelte magához. Ő vezényelte le Rosette nagyszabású temetési szertartását, amin az egész kórház nagyon meglepődött. Felvásárolta azokat a tárgyakat, amiket a fiatal lány magával hozott, és amelyek halála után az intézményre szálltak. Ezek között volt a kis kék ruha, az egyetlen darab, ami a szegény elhunytnak megmaradt. Ő gondoskodott arról is, hogy Ulric régi bútorait, amelyek akkor vették körül, mikor Rosette-tel lakott, átszállítsák új lakásának egyik szobájába. Ez néhány nappal azután történt, hogy Ulric, halni készen, Angliába utazott. Ennyit hősünk előéletéről addig a pillanatig, amikor belépett a Foy kávéház termeibe. Ulric érkezése nagy zavart keltett az összegyűltek között. A férfiak felálltak és a népszerű embereknek kijáró udvariassággal köszöntötték. A nők pedig szemérmetlenül, öt percen keresztül a szinte már kínosan feszengő Rouvres grófjára szegezték tekintetüket, tolakodó kíváncsisággal. —Jöjjön, kedves megboldogult barátom, szólt Tristan és leültette Ulric-et arra a helyre, amely Fanny mellette volt foglalva számára, vegyen egy poharat és tegye néhány szóval emlékezetessé, hogy visszatért az élők világába. Asszonyom, tette hozzá Tristan Fannyra mutatva, akit álarca mozdulatlanságba kényszerített, igazat ad Önnek. Maga pedig, súgta egészen halkan a fiatal nő fülébe, ne feledje, amit javasoltam. Ulric felemelt egy színig töltött, nagy kelyhet és hangosan így szólt: —Emelem poharam .... —Ne feledje, hogy a pohárköszöntő nem szólhat politikáról, ez tilos, kiáltotta neki Tristan. —Emelem poharam a Halálra, mondta Ulric, szájához emelve a poharat, miután odabiccentett álarcos szomszédjának. — Én pedig, válaszolta Fanny poharához nyúlva... a fiatalságra iszom és a szerelemre. És selyemből készült álarca alatt arca villámcsapásként tüzes mosolyra gyúlt. |