A videojátékoknak a kezdetektől fogva két főbb korlátjuk volt: a mindenkori hardver teljesítménye, valamint a fejlesztők abbéli képessége, hogy leküzdjék a technikai korlátokat és a legtöbbet hozzák ki a játékból. Ez tette lehetővé, hogy olyan játékok jelenjenek meg, amelyek az adott technikai fejlettségi szinten lehetetlennek tűntek, valamint olyan, máig tartó fejlődést eredményezett, amelynek köszönhetően most már a fotorealisztikus játékok lassan csak „kőhajításnyira” vannak.
Ebben az értelemben a játékkonzolok is fontos szerepet játszottak. Tudom, hogy sokunk inkább számítógépen szeret játszani, de a játékipar hajtóereje inkább a játékkonzol volt. Olyannyira, hogy ma a szerepük úgy megnőtt, hogy a játékok fejlesztési ciklusát is kisajátították maguknak. Elmúltak már azok az idők, amikor kizárólag számítógépre fejlesztettek játékokat, amelyek tényleg kihasználták az adott platform hardverét. Ma ellenben minden az aktuális konzolgeneráció csúcstartójára épül, ennek pedig világos következményei vannak.
A konzolok nagyon jótékony, ugyanakkor negatív hatással is voltak a videojátékok világára. A konzolok életciklusa jelentős módon megnőtt, ami – a csak rájuk koncentráló fejlesztéssel együtt – a legutóbbi számítógépgenerációk esetében a hardverkihasználást is rontotta, és tágabb értelemben lelassította a videojátékok fejlesztését.