We're accustomed to glamour in London SE26: Kelly Brook and Jason Statham used to live above the dentist. But when Anouska Hempel's heels hit the cracked cement of the parking space outside my flat, it's hard not to think of those Picture Post photographs of royalty visiting bombed-out families during the second world war. Her mission in my modest tract of suburbia is, however, about more than offering sympathy. Hempel—the woman who invented the boutique hotel before it bore any such proprietary name—has come to give me information for which, judging by the spreads in interiors magazines and anxious postings on online DIY forums, half the property-owners in the Western world seem desperate: how to give an ordinary home the look and the vibe of a five-star, £750-a-night hotel suite. To Hempelise, in this case, a modest conversion flat formed from the middle slice of a three-storey Victorian semi.
"You could do it," she says, casting an eye around my kitchen. "Anyone could do it. Absolutely no reason why not. But there has to be continuity between the rooms. A single idea must be followed through." She looks out wistfully over the fire escape. "And you'd have to buy the house next door, of course." That's a joke. I think.
...
It's worth pausing, though, to consider the oddness of this impulse. The hotel room is an amnesiac space. We would be troubled if it bore any sign of a previous occupant, particularly as many of us go to hotels in order to do things we would not do at home. We expect a hotel room to be cleaned as thoroughly as if a corpse had just been hauled from the bed. (In some cases, this will actually have happened.) The domestic interior embodies the opposite idea: it is a repository of memories. The story of its inhabitants ought to be there in the photos on the mantelpiece, the pictures on the wall, the books on the shelves. If hotel rooms were people, they would be smiling lobotomy patients or plausible psychopaths. | Mi, akik London Sydenham negyedében élünk, már hozzászoktunk a csillogáshoz: Kelly Brook és Jason Statham a fogorvos felett laktak. Amikor azonban Anouska Hempel magassarkúja a házam előtti parkoló repedezett betonján kopog, nekem egyből a Picture Post képei villannak be, amelyek a királyi család tagjairól készültek a második világháború alatt, miközben a bombázások következtében utcára került embereket látogatták. Anouska küldetése azonban az én külvárosi környékemen több annál, mint hogy együttérzést nyújtson. Hempel, az asszony, aki még azelőtt feltalálta a boutique szállodát, hogy ezt a kifejezést egyáltalán ismerték volna, azért jött, hogy megossza velem azt a titkot, amiért a széles körben terjedő lakberendezési magazinok és a hobbi-lakberendező fórumok izgatott hozzászólásai alapján a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele megveszne: hogyan kölcsönözzük hétköznapi otthonunknak egy éjszakánként közel háromszázezer forintba kerülő szállodai lakosztály kinézetét és vibrálását. Mindezt esetemben egy háromemeletes viktoriánus ikerház középső szintjéből kialakított szerény kis lakásból. „Meg tudja csinálni.” – mondja miközben fél szemmel végigméri a konyhámat. „Bárki meg tudja csinálni, semmi sem indokolja az ellenkezőjét. Bizonyos folyamatosságnak lennie kell azonban a helyiségek között, egyetlen elképzelést kell megtestesíteniük.” Sóvárogva kinéz a tűzlépcsőre: „Ezenkívül meg kéne vennie a szomszéd házat is természetesen.” „Ez ugye csak vicc?”- gondolom magamban. … Érdemes megállni egy pillanatra, hogy belegondoljunk ennek a benyomásnak a különösségébe. A szállodai lakosztály egy amnéziában szenvedő hely. Rendkívül nyugtalanító lenne számunkra, ha bármilyen jel utalna egy előző lakóra, különös tekintettel arra, hogy sokan közülünk éppen azért mennek szállodába, hogy ott olyan dolgokat műveljenek, amiket otthon nem tennének. Azt várjuk egy szállodai szobától, hogy olyan alaposan takarítsák ki, mintha épp egy hullát szállítottak volna el onnan. (Mint ahogy ez néhányszor valóban megesik.) Ezzel szemben az otthonunk egészen mást testesít meg: az emlékek tárházát jelenti számunkra. Lakóinak története végigkövethető a kandallópárkányon tartott fényképeken, a falakon lógó festményeken, a polcokon lévő könyveken keresztül. Ha a hotelszobák emberek lennének, akkor mosolygó, lobotómián átesett betegek, vagy érzéketlen pszichopaták lennének.
|