ProZ.com translation contests »
Third ProZ.com Translation Contest » English to Hungarian » Entry by Gyula Jerkovich

Source text in English

Translation by Gyula Jerkovich (#830)

The problem of being awkward with introductions is not, for many, an “unusual situation.” You may find that you are often uncertain about whether to introduce someone using their first name, last name, or both; about whether to use a qualifier (“this is my friend, ______”); even about whether or not it is in fact your responsibility to introduce two people in a given situation. But all of this is small potatoes compared with the seemingly inevitable mingling nightmare of having to introduce someone whose name you have forgotten.

It’s one thing to forget someone’s name if you’ve met them only once or twice, or if you haven’t seen them in a while. But all too often it’s someone whose name you really should know, and who is going to be insulted to find out you don’t. In other words, a faux pas in the making.

This is absolute agony when it happens, and I’ve watched hundreds of minglers try to deal with different ways, ranging from exuberant apology (“Oh GOD, I’m so sorry, JEEZ, wow, I can’t believe I’ve forgotten your name!”) to throwing up their hands and walking away. But there are better ways to deal with this kind of mental slip. Next time you draw a blank while making introductions, try the following ploy:

Force them to introduce themselves. This is the smoothest and most effective way to handle your memory lapse. When it’s done well, no one will ever suspect you. If you have forgotten one person’s name in the group, turn to that person first and smile. Then turn invitingly to a person whose name you do remember and say, “This is Linden Bond,” turning back casually toward the forgotten person. The person whose name you haven’t mentioned yet will automatically (it’s a reflex) say “Nice to meet you, Linden, I’m Sylvia Cooper,” and usually offer a hand to shake.
Sokaknak nem ismeretlen az a kínos érzés, amikor két személyt be akar mutatni egymásnak. Az ember gyakran nem biztos benne, hogy ha valakit be kell mutatnia, az illető keresztnevét vagy vezetéknevét mondja, vagy mindkettőt; az is kérdés, mikor célszerű a bemutatottról valami közelebbit is elmondani („Ő a barátom, X. Y.”); adott helyzetben még az a probléma is felmerülhet, vajon két embert nekünk kell-e bemutatni egymásnak. De mindez a bonyodalom semmiség ahhoz képest, amikor minden összedőlni látszik, rémálomként fenyeget a világvége, mert be kell mutatni valakit, akinek elfelejtetted a nevét.

Az egy dolog, hogy nem emlékszel a nevére valakinek, akivel csak egyszer vagy kétszer találkoztál, vagy már jó ideje nem láttátok egymást. De mi van akkor, és ez sem ritka, ha olyasvalakiről van szó, akinek a nevét tényleg tudnod kellene, és bizony meg fog sértődni, ha kiderül, hogy mégsem emlékszel a nevére. Más szóval úgy néz ki, botrány van készülőfélben.

Amikor ez megtörténik, úgy érzed, mindennek vége. Tucatjával figyeltem már meg, hogyan kezelik az ilyen helyzetet a bajba került „összeismertetők”. Van, aki sűrű bocsánatkérésbe kezd („Uramisten, elnézést kérek, Jesszusom, hű, hát nem elfelejtettem a nevedet!”), más meg egyszerűen feladja, és kimenekül a helyzetből. Van azonban néhány ötlet arra, hogyan lehet jobban áthidalni az effajta „szellemi rövidzárlatot”. Ha a következő alkalommal ilyen bajba kerülsz a bemutatásnál, próbáld ki a következő forgatókönyvet:

Érdd el, hogy mutatkozzanak be egymásnak ők. Ez a legsimább és leghatékonyabb módja emlékezet-kihagyásod kezelésének. Ha ezt jól csinálod, senki sem fog gyanakodni. Ha elfelejtetted valakinek a nevét a csoportban, először is fordulj felé, és mosolyogj rá. Majd hívogatóan fordulj egy másikhoz (az ő nevére emlékszel), és mondd ezt: „Ő Linden Bond”, közben mintegy mellékesen az előző, „elfelejtett” személyhez fordulva. Ő pedig, akinek a nevére most nem emlékszel, automatikusan (reflexszerűen) így fog reagálni: „Örülök, hogy megismerhetlek, Linden, az én nevem Sylvia Cooper”, és valószínűleg kezet nyújt Lindennek.