Sokan kínosan érezzük magunkat, amikor ismerőseink bemutatására kerül sor. Gyakran bizonytalanok lehetünk abban, hogy a kereszt-, vezeték-, vagy esetleg a teljes nevén mutassuk-e be az illetőt, vagy hogy használjunk-e valamilyen meghatározást (… „a barátom”). Akár még afelől is lehetnek kétségeink, hogy egyáltalán a mi feladatunk-e egy adott helyzetben két embert bemutatni egymásnak.

Mindez azonban semmi ahhoz a rémálomhoz képest, amit akkor élhetünk át, ha olyan valakit kell bemutatnunk, akinek elfelejtettük a nevét.
Elfelejteni valakinek a nevét, akivel mindössze egyszer-kétszer találkoztunk, vagy akit egy ideje nem láttunk, bocsánatos bűn. Azonban a kelleténél többször okoz fejtörést olyan emberek neve, akikre pedig igazán emlékeznünk kellene, és akik nagyon megsértődnének, ha észrevennék zavarunkat. Más szóval, komoly bakit készülünk elkövetni.

Kész gyötrelem, ha megtörténik. Már számtalan ilyen esetet láttam a legváltozatosabb reakciókkal, a túláradó mentegetőzéstől („Oh, Istenem, úgy sajnálom! Jesszusom, hogy felejthettem el a nevét?!”) az ismerősök faképnél hagyásáig. Azonban van egy jobb módszer az ilyen átmeneti memóriazavar kezelésére. Ha legközelebb mellényúlna egy ilyen helyzetben, próbálja ki a következő trükköt:
Késztesse őket arra, hogy ők maguk mutatkozzanak be egymásnak! Ez az emlékezetkihagyás legegyszerűbb és egyben leghatékonyabb kezelési módja. Ha elég ügyes, senki sem fogja észrevenni pillanatnyi zavarát. Ha elfelejtette valakinek a nevét a jelenlévők közül, forduljon az illetőhöz és mosolyogjon, majd forduljon kezdeményezően egy olyan személyhez, akinek viszont emlékszik a nevére, és mutassa be: „A hölgy Linden Bond”, majd lazán forduljon vissza az előbbi ismerőshöz: Az, akinek még nem említette a nevét, automatikusan, reflexszerűen fog reagálni: „Örülök, hogy megismerhetem, Linden. Sylvia Cooper vagyok” , és kezet nyújt, ahogy illik…

Sokaknak nem ismeretlen az a kínos érzés, amikor két személyt be akar mutatni egymásnak. Az ember gyakran nem biztos benne, hogy ha valakit be kell mutatnia, az illető keresztnevét vagy vezetéknevét mondja, vagy mindkettőt; az is kérdés, mikor célszerű a bemutatottról valami közelebbit is elmondani („Ő a barátom, X. Y.”); adott helyzetben még az a probléma is felmerülhet, vajon két embert nekünk kell-e bemutatni egymásnak. De mindez a bonyodalom semmiség ahhoz képest, amikor minden összedőlni látszik, rémálomként fenyeget a világvége, mert be kell mutatni valakit, akinek elfelejtetted a nevét.

Az egy dolog, hogy nem emlékszel a nevére valakinek, akivel csak egyszer vagy kétszer találkoztál, vagy már jó ideje nem láttátok egymást. De mi van akkor, és ez sem ritka, ha olyasvalakiről van szó, akinek a nevét tényleg tudnod kellene, és bizony meg fog sértődni, ha kiderül, hogy mégsem emlékszel a nevére. Más szóval úgy néz ki, botrány van készülőfélben.

Amikor ez megtörténik, úgy érzed, mindennek vége. Tucatjával figyeltem már meg, hogyan kezelik az ilyen helyzetet a bajba került „összeismertetők”. Van, aki sűrű bocsánatkérésbe kezd („Uramisten, elnézést kérek, Jesszusom, hű, hát nem elfelejtettem a nevedet!”), más meg egyszerűen feladja, és kimenekül a helyzetből. Van azonban néhány ötlet arra, hogyan lehet jobban áthidalni az effajta „szellemi rövidzárlatot”. Ha a következő alkalommal ilyen bajba kerülsz a bemutatásnál, próbáld ki a következő forgatókönyvet:

Érdd el, hogy mutatkozzanak be egymásnak ők. Ez a legsimább és leghatékonyabb módja emlékezet-kihagyásod kezelésének. Ha ezt jól csinálod, senki sem fog gyanakodni. Ha elfelejtetted valakinek a nevét a csoportban, először is fordulj felé, és mosolyogj rá. Majd hívogatóan fordulj egy másikhoz (az ő nevére emlékszel), és mondd ezt: „Ő Linden Bond”, közben mintegy mellékesen az előző, „elfelejtett” személyhez fordulva. Ő pedig, akinek a nevére most nem emlékszel, automatikusan (reflexszerűen) így fog reagálni: „Örülök, hogy megismerhetlek, Linden, az én nevem Sylvia Cooper”, és valószínűleg kezet nyújt Lindennek.

A bemutatkozáskori esetlenkedés problémája sokak számára nem „szokatlan szituáció”. Észrevehetjük, hogy gyakran bizonytalanok vagyunk abban, vajon valakit a keresztnevén, a vezetéknevén, esetleg mindkettőn mutassunk be; hogy használjunk-e minősítést („ez a barátom, ______”); még akár abban is, hogy vajon a mi felelősségünk-e egyáltalán két embert egymásnak bemutatni egy adott helyzetben. De mindez kismiska ahhoz a látszólag elkerülhetetlen összezagyválási rémálomhoz képest, amikor olyasvalakit kell bemutatnunk, akinek elfelejtettük a nevét.

Az egy dolog, ha elfelejtjük valakinek a nevét, akivel csak egyszer-kétszer találkoztunk, vagy ha egy ideje nem láttuk az illetőt. De elég gyakran ez olyasvalaki, akinek a nevét igazán tudnunk kéne, és aki sértve fogja érezni magát, ha rájön, hogy nem tudjuk. Más szóval, ilyenkor baklövés van készülőben.

Kész gyötrelem, mikor ez megesik, és megfigyeltem már sokszáz összezagyválót, ahogy különféleképp próbáltak ezzel megbírkózni, a terjengős bocsánatkéréstől kezdve („Óh, SZENTISTEN, jaj de sajnálom, JESSZUSOM, nahát, el se hiszem, hogy elfelejtettem a neved!”) odáig, hogy kezüket széttárva továbbállnak. Van azonban jobb megoldás az ilyen szellemi ficamra. Amikor legközelebb kihagy az agyad a bemutatkozások során, próbáld ki a következő trükköt:

Kényszerítsd rá az illetőt, hogy mutatkozzon be. Ez a legsimább és leghatékonyabb módja memória kihagyásunk kezelésének. Ha jól végezzük, soha senki nem fog ránk gyanakodni. Ha elfelejtettük valakinek a nevét a csoportban, forduljunk elsőként ehhez az illetőhöz és mosolyogjunk. Majd hívogatólag forduljunk ahhoz a személyhez, akinek a nevére emlékszünk, és mondjuk ezt: „Ez itt Hárs Balázs” – hanyag eleganciával visszafordulva az elfelejtett személyhez. Az illető, akinek a nevét még nem mondtuk ki, automatikusan (ez egy reflex) így szól: „Van szerencsém, Balázs, Kádár Szilvia vagyok” és rendszerint kezet nyújt.