The moment when, 50 years ago, Neil Armstrong planted his foot on the surface of the Moon inspired awe, pride and wonder around the world. This newspaper argued that “man, from this day on, can go wheresoever in the universe his mind wills and his ingenuity contrives…to the planets, sooner rather than later, man is now certain to go.” But no. The Moon landing was an aberration, a goal achieved not as an end in itself but as a means of signalling America’s extraordinary capabilities. That point, once made, required no remaking. Only 571 people have been into orbit; and since 1972 no one has ventured much farther into space than Des Moines is from Chicago.
The next 50 years will look very different. Falling costs, new technologies, Chinese and Indian ambitions, and a new generation of entrepreneurs promise a bold era of space development. It will almost certainly involve tourism for the rich and better communications networks for all; in the long run it might involve mineral exploitation and even mass transportation. Space will become ever more like an extension of Earth—an arena for firms and private individuals, not just governments. But for this promise to be fulfilled the world needs to create a system of laws to govern the heavens—both in peacetime and, should it come to that, in war.
The development of space thus far has been focused on facilitating activity down below—mainly satellite communications for broadcasting and navigation. Now two things are changing. First, geopolitics is stoking a new push to send humans beyond the shallows of low-Earth orbit. China plans to land people on the Moon by 2035. President Donald Trump’s administration wants Americans to be back there by 2024. Falling costs make this showing off more affordable than before. Apollo cost hundreds of billions of dollars (in today’s money). Now tens of billions are the ticket price.
[ … ]
It is a mistake to promote space as a romanticised Wild West, an anarchic frontier where humanity can throw off its fetters and rediscover its destiny. For space to fulfil its promise governance is required. At a time when the world cannot agree on rules for the terrestrial trade of steel bars and soybeans that may seem like a big ask. But without it the potential of all that lies beyond Earth will at best wait another 50 years to be fulfilled. At worst space could add to Earth’s problems. | Az az 50 évvel ezelőtti pillanat, amikor Neil Armstrong a Hold talajára tette a lábát, ámulatba ejtette a világot, büszkeséggel és csodálkozással töltötte el az embereket. Az újságok szerint „az ember a mai naptól fogva bárhová eljuthat a világegyetemben, ahová csak akarata és leleményessége hajtja... a bolygókra, inkább előbb, mint később, már biztosan.” Ám nem így lett. A holdra szállás csak kivétel volt, olyasmi, ami önmagában nem cél, hanem eszköz Amerika rendkívüli képességeinek kimutatására. Miután ezt egyszer megmutatták, már nem volt szükség rá, hogy megismételjék. Az űrbe csak 571 ember jutott el, és 1972. óta senki sem merészkedett távolabb az űrbe, mint amennyire Des Moines található Chicagótól. A következő 50 év nagyon más lesz. A csökkenő költségeknek, az új technológiáknak, Kína és India ambícióinak és a vállalkozók új generációjának köszönhetően az űrutazás új aranykora várható. Majdnem biztos, hogy a gazdagok turistaként utazhatnak az űrbe, de mindenki számára jobb távközlési hálózatokat is hozhat; hosszú távon szó lehet akár bányászatról vagy az űrbéli közlekedés tömegessé válásáról is. A világűr egyre inkább a Föld külbirtoka lesz: cégek és magánemberek terepe, és nem csak a kormányoké. Ahhoz azonban, hogy ezt az ígéretet beteljesítsük, a világnak törvényekkel kell szabályoznia a világűrt - békeidőben, és ha a sors úgy hozza, háborúban. Az űrtechnológia ezidáig a földi élet megkönnyítését célozta - ez főleg a műholdas műsorszórást és navigációt jelentette. Két dolog változik most meg. Először is a világpolitika új lökést ad az emberiségnek, hogy a Föld körül pályán kívülre merészkedjen. Kína 2035-re tervez embert juttatni a Holdra. Donald Trump elnök azt szeretné, ha 2024-re az amerikaiak ismét a Holdra szállnának. A csökkenő költségek ezt az erőfitogtatást könnyebbé teszik, mint valaha. Az Apollo-program mai áron számolva több ezer milliárd dollárba került. Az űrutazás ára ma pár tíz milliárd dollár. [ … ] Tévedés úgy reklámozni a világűrt, mintha az lenne a romantikus vadnyugat, a kaotikus végvidék, ahol az emberiség béklyóitól megszabadulva felfedezheti magát. Szabályozás szükséges ahhoz, hogy a világűr beváltson minden hozzá fűzött reményt. Ez irreális kívánságnak tűnik akkor, amikor a világ még a Földön sem képes megállapodni az acélrudak és a szójabab kereskedelméről. Ám enélkül minden, a világűrben rejlő potenciál kiaknázására további 50 évet kell várni. A legrosszabb esetben a világűr még a Föld problémáit is gyarapíthatja. |